Nyelvi attitűdök, sztereotípiák és ideológiák Kárpátalján, a Nagyszőlősi járásban

Abstract

Kutatásomban a Salánkon és Verbőcön/Feketepatakon élő emberek nyelvi attitűdjéről, sztereotípiáiról, illetve a mindennapi életükben létező ideológiákról kívántam beszámolni. Célul azt tűztem ki, hogy bemutassam a salánkiak és verbőciek/feketepatakiak viszonyát az általuk, illetőleg Magyarországon beszélt nyelvhez, ezen kívül pedig véleményüket az ukrán és orosz nyelvekről, a külföldi munkáról, a Szovjetunióban és Ukrajnában való élet különbségeiről, a kárpátaljai magyarok által használt kölcsönszavakról, a magyarságot tudatosító érzésekről/történésekről, a kárpátaljai és magyarországi magyarok közötti különbségekről, s a magyar–ukrán viszonyról. A hangfelvételre rögzített irányított beszélgetések alapján kijelenthetem, hogy a salánkiak többsége pozitívan viszonyul saját nyelvváltozatához, pontosabban a szülőfalujára jellemző nyelvjáráshoz, azonban Verbőc/Feketepatak lakosságának nagy része ma nem mond egyértelmű véleményt e kérdésről: ugyan nem tartják csúnyának a helyi nyelvjárást, azonban szépnek sem nevezik azt. Az interjúk adatai alapján arról győződtem meg, hogy az ukrán és orosz nyelveket illetően megoszlik a salánki és verbőci/feketepataki lakosok véleménye: egyesek szerint az orosz „dallamosabb”, „tiszta”; mások ezzel szemben az ukránt nevezik szebbnek, mert „ki van énekelve”. Igaz, e téren is tapasztalható az alanyok döntésképtelensége vagy tudatos döntéskerülése, bár szeretném azt hinni, hogy inkább előbbi volt igaz ez esetben, s nem szándékosan akartak félrevezetni az adatközlők. Általánosságban azonban az mondható el, hogy – a két településen kapott eredmények átlagát tekintve – az orosz nyelvet tartják szebbnek Salánk és Verbőc/Feketepatak lakói. Ami a Salánkon/Verbőcön-Feketepatakon és Magyarországon beszélt nyelvet illeti, több alany nevezte szebbnek a helyi beszélt nyelvet. Még az olyan vélekedések sem tartották szebbnek a magyarországiak által beszélt nyelvet a helyi nyelvhasználatnál, amelyek a budapestit szebbnek nevezték (1951-es születésű salánki nő), de volt olyan vélekedés is, amely szerint a Budapesten beszélt nyelv hasonló a helyben beszélt nyelvhez (1990-ben született verbőci nő). A külföldi munkáról az adatközlők többsége negatívan vélekedik, s egybehangzóan a hagyományos családi kapcsolatok felbomlását nevezik meg ennek elsődleges következményeként. Érdemes azonban kiemelni, hogy a Verbőcön/Feketepatakon élő emberek körében ma már több a pozitív vélekedés a külföldi munkáról, miközben kb. 20 évvel ezelőtt szinte minden verbőci/feketepataki rossznak nevezte azt. Lényegesnek tartom azt is, hogy ma már több salánki nevezi jónak a Szovjetunióban való életet, mint 2003-ban, míg Verbőcön/Feketepatakon e kérdésben nem változott az emberek véleménye a korábbi adatokhoz képest. A kölcsönszavak használatáról kb. ugyanaz maradt az emberek véleménye, mint 20 évvel ezelőtt, akár Salánkot, akár Verbőcöt/Feketepatakot vesszük figyelembe: a legtöbb vélekedés a megszokással, illetve a Kárpátalján élő nemzetiségek közötti keveredéssel indokolja a kölcsönszavak használatának magas fokát. A kárpátaljai és magyarországi magyarok közötti viszonyt ma már jónak tartja a verbőciek/feketepatakiak nagy része, míg a 2000-es évek elején szinte egyöntetűen rossznak nevezték azt. Fontos azonban kiemelni, hogy akárcsak korábban, ma is vannak olyan vélekedések, melyek szerint a magyarországi magyarok lenézik a kárpátaljai magyarokat. Ez a meglátás nemcsak Verbőc/Feketepatak, de Salánk lakosságának körében is jelen van. Ezen kívül azt is érdemes megemlíteni, hogy a salánki lakosok mai véleménye szerint jogosabban nevezhetik magukat magyaroknak a kárpátaljai magyarok, mint a magyarországiak, miközben a 2003-as adatok alapján nem láttak különbséget kárpátaljai és magyarországi magyar között. Korábban (2003-ban) az életszínvonalban és az életvitelben látták a verbőci/feketepataki lakosok az elsődleges különbségeket kárpátaljai és magyarországi magyarok között, azonban ma már úgy gondolják, hogy főleg a beszéd, a mentalitás és a gondolkodásmód különbözteti meg a kárpátaljai magyart a magyarországitól. s ugyanezeket nevezik meg a salánkiak is. Végül, de nem utolsósorban szeretnék kitérni hipotéziseimre, melyek közül néhány megerősítést nyert; vannak részben megerősítést, részben pedig cáfolatot érdemlő feltételezések; és olyan is akad, amelyeket sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudok Első két hipotézisem a következő volt: „A megkérdezettek többsége – főleg az idősebbek – szerint szép a helyi nyelvjárás és használja is annak elemeit”, illetve „Főleg az idősebbek beszélnek nyelvjárásban, a fiatalabbakra ez már nem annyira jellemző”. Az első csak részben igazolódott be, mert – érdekes módon – nem is annyira az idősebbek, mint inkább a fiatalabbak szerint szép a Salánkon létező nyelvjárás. Ennek ellenére mégis az idősebbek használják a nyelvjárásra jellemző elemeket, és minél fiatalabb generációt veszünk figyelembe, annál inkább csökken a nyelvjárásiasság mértéke, úgyhogy a második állítást igazolták az adatok. Harmadik feltételezésem alapján a salánkiak és verbőciek/feketepatakiak többsége szebbnek tartja a helyi nyelvhasználatot a magyarországi nyelvváltozatoknál, amely alól csak Budapest jelent kivételt. Ugyan nem mindenki fogalmazott egyértelműen, a kapott adatokból az derül ki, hogy e feltételezés – első hipotézisemhez hasonlóan – csak részben állja meg a helyét: a legtöbb vélekedés szerint szebb a helyi nyelvhasználat a magyarországi nyelvváltozatoknál, ám nem mindegyikük szerint számít kivételnek a Budapesten beszélt nyelv. Volt olyan vélekedés, amely szerint a budapestiek beszédje hasonlít a helyi nyelvhasználathoz (1990-es születésű verbőci nő), s mindössze egy adatközlő (az 1951-ben született salánki nő) nevezte egyértelműen szebbnek a Budapesten beszélt nyelvet a helyi nyelvváltozatnál. Utolsó hipotézisem szerint a helyiek fontosnak tartják az ukrán és orosz nyelven való tudást, ami – két kivétellel – beigazolódott az adatközlőknél. Mindegyikük szerint ismernünk kell az egyik nyelvet a kettő közül, ám nem egyértelmű, hogy melyiket: négy vélekedés szerint ukránul kell megtanulnunk, mert „Ukrajnában élünk”; azonban egy interjúalany azt fogalmazza meg burkoltan, hogy érdemesebb oroszul megtanulni, s ő maga is oroszul szeretne megtanulni inkább, nem pedig ukránul. Ehhez kétségkívül hozzájárul az ukrán állam jelenlegi helyzete, s az, hogy az említett adatközlő „nem lát kiutat” a jelenlegi helyzetből. A vizsgálat arra világított rá, hogy a salánkiak és verbőciek/feketepatakiak büszkék saját nyelvjárásukra, s szeretnék azt megőrizni. Remélhetőleg ebben a mai fiatal korúak is segíteni fognak, hisz náluk fordul elő a leginkább a nyelvjárási sajátosságok használatának mellőzése, ugyanakkor természetesen akadnak kivételek, akik azt mondják, hogy a Salánkra jellemző nyelvváltozat „egy különlegesség, amit nem kell szégyellni”. Nyilvánvaló, hogy csak akkor fog fennmaradni a salánki és verbőci/feketepataki beszélt nyelv, ha tesznek is érte, ám ebben kiemelkedően fontos a magyar nyelvtanárok szerepe, hisz „az iskolai anyanyelvi nevelés legfontosabb feladata (…): fel kell készítenie a tanulókat mindazon nyelvi kihívások megoldására, kezelésére, amelyekkel az iskolában és azon kívül találkozhatnak” (Beregszászi 2011a: 61). Amennyiben az anyanyelv-oktatási reform sikeres lesz, akkor természetesen a nyelvváltozatok sokszínűsége is fennmarad, így a Salánkra és Verbőcre/Feketepatakra jellemző nyelvjárás is, azonban ehhez a tanároknak – s természetesen a fiatalabb generációk képviselőinek – is hozzá kell tenniük a „maguk részét”.