A bomlás évtizede (1982–1991): Az ideológiai harc fokozása a közoktatásban

Abstract

Mikor 1982 novemberében Brezsnyev meghalt, helyére szinte egyhangúlag Jurij Andropovot választották meg, aki addig a KGB élén állt, s aki ismeretei birtokában elindította az oktatás akkori állapotának felmérését. Elismerték, hogy szinte minden munkavégzésnél előtérbe került az intellektuális vonal. A párt pedig határozott: „…jó az a módszer, hogy az oktatást vonják össze a termelői munkával. Keményen ki kell tartani amellett, hogy az iskolások hozzászokjanak és szeressék a hasznos munkát. Lehet az fizikai vagy szellemi, de igazi termelői munkának kell lennie, s a társadalom számára értékesnek.” Andropov 1984. február 9-én meghalt, viszont az oktatási szférában előkészített változtatásokat azért mégsem fújta el a szél, mivel az őt követő pártvezetés – két hónap múlva – minden átdolgozás nélkül fogadta el a tervezeteket. Aki aláírta a szovjet birodalom utolsó nagy iskolareformjáról szóló rendeletet, az már Konsztantyin Csernyenko volt. 1984 áprilisában öt egymást követő határozatban foglalkoztak az oktatással, és mindegyikkel a kommunista nevelés megerősítését, valamint a gazdaság munkaerő-szükségleteinek jobb kielégítését próbálták elérni. Ha tartalmilag nézzük meg ezeket a rendeleteket, akkor azok valójában hosszú távú közoktatási tervek voltak. Célmeghatározásuk szerint a Lenin által megfogalmazott egységes munka- és politechnikai iskola elveinek helyreállítását szerették volna elérni. (Ez utóbbi volt az 1959- es hruscsovi iskolareform alapcélja is.) Ám nemcsak a célok és az ideológiai elvek csengtek egybe, de a kialakult kényszerítő helyzet is – a felsőoktatás nem tudta befogadni az oda magas számban felvételizni óhajtókat, miközben a termelői szférában (ipar, mezőgazdaság) munkaerőhiánnyal küszködtek. A fennálló súlyos problémát a középiskolai végzősök legalább felének szakmunkásképzőbe történő irányításával szerették volna megoldani.