Az ukrajnai többnyelvűség színe és fonákja

Abstract

A Szovjetunió a szövetségi köztársaságok és azok némelyikén belül létrejött autonóm köztársaságok és körzetek révén nagyrészt etnolingvisztikai elven szerveződő adminisztratív egységekből állt. Az első világháború után Európában megszaporodó nemzetállamok között így a szovjet állam ideológiai alapja egyrészt a távlati célként kitűzött kommunizmus elérése, másrészt a birodalom keretein belül megjelenített nemzeti önrendelkezés volt. A totalitárius szovjet birodalom – akárcsak a szintén föderatív berendezkedésű Jugoszlávia – nagyobb etnolingvisztikai változatosságot őrzött meg területén az 1990-es években bekövetkezett széthullásig, mint KeletKözép-Európa nemzetállamai.1 Igaz ugyan, hogy „[A] föderatív államberendezkedés tulajdonképpen csak díszlet volt, valódi működését a »demokratikus centralizmus« és a központosított kommunista pártdiktatúra lehetetlenné tette. […] A soknemzetiségű föderalizmus gondolatából – inkább a köztársaságokban s jóval kevésbé az autonóm egységekben – csak egy bizonyos fokú kulturális autonómia valósult meg, melyet azonban a váltakozó sikerrel gyakorolt, régiónként is különböző hatékonyságú oroszosítás mind szűkebb korlátok közé szorított”.