Hajótöröttek. A kárpátaljai magyar tisztviselők helyzete 1918 után

Abstract

Az első világháborút követő hatalomváltás során a régi magyar vármegyék közigazgatása átalakult. A magyar közszolgák nagy része elvesztette állását, akik ezt követően rendkívül különböző életutakat futottak be. Figyelemre méltó, hogy a kárpátaljai magyar közösség a magasabb tisztséget elhagyó hivatalnokok életútját nyomon követte, s haláluk esetén a helyi lapokban egy-egy nekrológgal tisztelegtek előttük. 1926-ban az egyik beregszászi újság a város egy volt tisztviselőjéről, Rell Ferenc elbocsátott pénzügyi főtanácsosról emlékezett: „Beregszász egyik legismertebb és legtiszteltebb polgára volt, aki a fordulatkor itt maradt és nagy nélkülözésekkel küzdve az elbocsátott állami tisztviselők szószólója lett. Mindenüvé elment, ahol a szélnek eresztett magyar tisztviselők, «az újkori vízözön e legsajnálatraméltóbb hajótöröttjei érdekében valamit tenni lehetett», és rendíthetetlen hittel hirdette, hogy az önhibájukon kívül nyomorgó magyar tisztviselők válláról előbb utóbb leveszik a keresztet.”1 A korszak gyakori szóhasználatával „hajótörötteknek” titulált magyar közigazgatási hivatalnokoknak egészen új helyzettel kellett szembenézniük 1918–1919 zűrzavarát követően. 1920- ra, mire Magyarország aláírta a trianoni békeszerződést, az első Csehszlovák Köztársaság az 1919-ben elfoglalt területeken már új polgári közigazgatást működtetett. Az 1919-ben megszállt északkeleti magyar vármegyékben a SaintGermain-i békeszerződés értelmében létrejött Podkarpatszka Rusz nevű terület, amelyet a magyar közbeszédben először Ruszinszkónak, majd fokozatosan Kárpátaljának kezdtek nevezni.