A mai Kárpátalja területének történeti-nyelvi viszonyai a 19–20. század fordulóján, kitekintéssel a mára

Abstract

A 20. század végéig a mai Kárpátalja területe tipikusan olyan periférikus régió volt, ahol több nyelvterület fedi egymást (Pietikäinen–Kelly-Holmes 2011). A duális Monarchia időszakában a helyi lakosság közel száz százalékát négy különböző közösség adta: a nyugati kereszténységet és kultúrkört követő magyarok; a területet a középkor óta fokozatosan benépesítő, a nyugati és a keleti kereszténység és kultúrkör felé egyaránt forduló ruszinok; a 16. századtól a Kárpát-medencén kívülről folyamatosan betelepedő izraelita zsidók; valamint a periférikus régió perifériájára szorult cigányok/romák. Az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttével a két állam egymástól függetlenül alakította ki közigazgatási rendszerét. Az Osztrák Császárság történelmileg kialakult tartományokra tagolódott. Ezek közül a legnagyobb önállóságot a legnagyobb és legnépesebb, döntően lengyel és ukrán lakossággal bíró Galícia érte el, amely 1867-től gyakorlatilag autonóm tartományként működött. A századforduló után Galícia lakossága meghaladta a 8 millió, a központ, Lemberg lakossága pedig a 200 ezer főt. Ehhez képest a mai Kárpátalja lényegesen kisebb terület volt, lényegesen kevesebb lakossággal, falvakkal és néhány kisvárossal. Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint ennek a régiónak az összlakossága alig haladta meg a 600 ezer főt, a legnagyobb településé, Ungváré pedig 1910-re a 17 ezret sem érte el (Molnár 2013: 22).