Tájszerkezet

Abstract

Tájegységeken a hasonló földrajzi adottságokkal jellemezhető kisebb-nagyobb többé-kevésbé összefüggő területek értendők. Kárpátalja területén négy táj típus fordul elő: a síkvidéki, a völgyvidéki, az alacsony hegységi és a középhegységi (Herencsuk, 1981). A síkvidéki Kárpátaljai-alföld tulajdonképpen az Alföld Kárpátaljára benyúló északkeleti pereme, amely a megye délnyugati részét foglalja el (20. ábra). Ez lapos, feltöltött síkság 100-120 m tengerszint feletti magasság-gal, enyhe kelet-nyugati irányú lejtéssel. A síkvidék egyhangúságát néhol egy-egy kisebb vulkáni szigethegy töri meg, mint például a Beregszászi-hegyek, a nagyszőlősi Fekete-hegy, a salánki Helmec vagy a Kaszonyi-hegy. Az alföld természetes növényzete a lomberdő volt (zömmel kocsányos tölgyes), de jelenleg ennek a helyén nagyrészt szántóföldek vannak. A vulkáni szigethegyek lejtőit szőlő- és gyümölcstermesztésre hasznosítják. A gyakran félmedencének nevezett Ilosvai-medencét az alföldtől csupán 300-400 m magasságú dombvidék választja el, amelyen keresztül a Borzsa széles völgye vágja át magát. A felszín dombos, az erdők zömét, az alföldhöz hasonlóan már kiirtották. A kárpátaljai hegy vonulatok által közrezárt medencék közül méreteit tekintve (kb. 1200 km2) a megye keleti részén levő Máramarosi- medence emelkedik ki, amelyet északról a Havasi-, délről és nyugatról a Vulkáni-vonulat, keletről pedig a Rahói-hegycsoport zár körbe, és amely az alfölddel a Huszti-kapun át áll összeköttetésben. Felszíne tagolt, dél felé, a Tisza irányába lejt. A medence nyugati része, a Huszt-vidék a legsíkabb, egyben a legintenzívebben hasznosított.