A kárpátaljai magyar nyelvjárások és az iskola: elméleti és módszertani kérdések

Abstract

A magyar anyanyelvi nevelés és a nyelvművelés országhatároktól függetlenül évtizedekig egyik kiemelt céljának tekintette a nem-standard (nyelvjárási) nyelvváltozatok és nyelvi jegyek kiirtását a tanulók nyelvhasználatából a standard elsajátíttatására hivatkozva. A nem-standard nyelvi jegyeket hátránynak, akadálynak tekintő iskola szubtraktív (felcserélő) szemléletével - nem kis mértékben az osztályok nélküli társadalmi szerkezetet célul kitűző szocialista-kommunista ideológia hatására (Sándor 2001a: 179-188) - azt kívánta elérni, hogy a nagyrészt nyelvjárási hétteríí magyar beszélők saját alapnyelvi változatukat cseréljék a standardra (Kiss 1998,2002: 6,2003:297-298, Kiss szerk. 2001, Kontra szerk. 2003:333-335, Sándor 2001 a stb.; a szlovákiai magyar iskolákra lásd pl. Lanstyák 1996). A kárpátaljai magyar tannyelvű iskola is ezt a szemléletet alkalmazza: amint korábbi elemzéseinkben rámutattunk, mindent, ami nem része az eszményinek tekintett standard nyelvváltozatnak, hibának tekintve megpróbálja kigyomlálni a tanulók nyelvhasználatából (vő. Beregszászi-Csemicskó 1996, Csernicskó 1996 stb.). Ám ez a módszer mégsem eredményes. Amint azt számos kutatás igazolja, mind Magyarországon, mind pedig Kárpátalján a 21. században is élnek a nyelvjárások, sőt: az iskolások továbbra is használnak nem-standard nyelvi jegyeket (Kiss 1998: 933,1999, Kiss szerk. 2001).