Kereskedelmi egységek nyelvi tájképe: kárpátaljai román- és magyarlakta települések példája alapján

Abstract

A nyelvi tájkép definíciójaként leggyakrabban Rodrigue Landry és Richard Bourhis kanadai szociálpszichológusok meghatározását idézik: „egy település, régió nyelvi tájképét a hivatalos útjelző tábláknak, reklámtábláknak, utcanevek, helynevek, kereskedelmi egységek feliratainak és a kormányzati épületek hivatalos tábláinak összessége adja” (Landry–Bourhis 1997: 25). Szintén az ő nevükhöz fűződik a feliratok két alapfunkciójának –kommunikatív és szimbolikus – megkülönböztetése (Landry–Bourhis 1997: 25). Kommunikatív funkciónál a feliratok nyelve elsősorban az információátadást szolgálja, a szimbolikus funkció viszont a teret különböző attribútumokkal látja el (Cenoz–Gorter, 2006: 78, Laihonen 2012: 27, 2013: 157, Laihonen–Csernicskó 2017). A nyilvánosan kihelyezett táblák tükrözhetik egy nyelv erejét és státuszát, befolyással lehetnek a nyelvi viselkedésre, illetve a nyelvhasználatra (Cenoz–Gorter 2006: 67–68). A táblák és a feliratok (geo)szemiotikai alapú vizsgálatát Scollon és Scollon (2003) könyve alapozta meg. Preferált helyzetben általában a hatalmi helyzetben lévők nyelve van, míg a kisebbségi nyelv a perifériára szorul. Ez azt jelenti, hogy a többségi nyelvű felirat elöl vagy felül van, az is előfordul, hogy nagyobb, díszesebb betűmérettel (Bartha–Laihonen–Szabó 2013: 16).