Északkelet-Magyarország a kora újkorban (1526–1790): Vidékünk története a mohácsi vésztől a szatmári békéig (1526–1711)

Abstract

A mohácsi vész után az országrészek politikai viszonyainak rendezése, területi-politikai egységének helyreállítása meghatározta a magyar nemesség és a rendek életét, nem kevésbé a lakosságét. II. Lajos király halála hatalmi űrt okozott, és kettős királysághoz vezetett. A középkori magyar állam a területek, a tartományok, uradalmak és városok összességéből állt, melyek egységét a korona jelképezte. A nép szociális-gazdasági viszonyainak kedvezőtlen alakulása is veszélyeztette az állam egységét. A mohácsi vereség önmagában is katasztrofális volt, de a csatában odaveszett a katonai, politikai és egyházi elit jelentős része, ráadásul I. (Szapolyai) János és I. (Habsburg) Ferdinánd személyében két királyt választottak, ami a szultán törekvéseinek kedvezett. I. Szulejmán nem hódította meg az országot, hanem a Habsburgok ellenfelét, I. János királyt támogatva vazallusává tette, s vele együtt az ország középső és keleti felét az oszmánok érdekszférájába vonta. Az általunk vizsgált északkelet-magyarországi régió az újdonsült két országrész, a királyi Magyarország és Erdély határán terült el. A Habsburg uralkodói ház erőfeszítései ellenére nem tudta Erdélyt ellenőrzése alá vonni, ezért elismerték annak különállóságát, amely így sajátos történelmi szerepre kényszerült. A speyeri szerződés (1570) értelmében de jure a magyar korona alá tartozott. Erdély külön státusza leginkább a vármegyék ún. „autonómiájában” nyilvánult meg: a belső ügyeket a töröktől függetlenül irányíthatta, a függőség az adóban és a külső ügyekben volt meghatározó.