Az egykori Szernye-mocsár falvainak hagyományos gazdálkodása

Abstract

A kárpátaljai magyarság életében a hagyományos gazdálkodási ágak és népi mesterségek ágai mind a mai napig fontos szerepet játszanak. A dolgozatban kutatott mesterségek nagy múltra tekintenek vissza. A térségben, ahogy a forrásaink is igazolják, már a honfoglaló magyarok is ismerték és használták a cserépedényeket. Az egykori Szernye-mocsár vidéken kiváló minőségű és mennyiségű agyagra lehetett bukkanni, amiket az itt élők ki is használtak. Az edényeket díszítették, különböző virág- és állatmotívumokkal látták el. Több ilyen edény is fennmaradt, melyek közül néhány még ma is alkalmas lenne a mindennapi használatra. Napjainkban sajnos már csak néhányan űzik e mesterséget, főleg kíváncsiságból, érdeklődésből, mivel a cserépedények iránti igény a 21. században már visszaesett. Az egykori Szernye-mocsár kedvező éghajlata és mocsaras talaj megfelelő minősége kiváló otthont biztosít a különféle fáknak, cserjéknek. A környék megteremtette azokat a feltételeket, hogy a fafaragás mestersége virágozni tudjon. Napjainkban is megvan arra a lehetőség, hogy az itt élő lakosság famunkával foglalkozzon. Ezt többen is megteszik. Sok idős, fiatal él a vidéken, akiknek nagy szenvedélyük a szebbnél szebb fából faragott dísztárgyak készítése. Az asztalosok, vagy az olyan személyek, akik egyszerűen csak szeretnek barkácsolni, szinte minden községben megtalálhatóak. A fa volt az alapanyaga nagyon sok gazdaságban, háztartásban használatos eszköznek. Tulajdonképpen nem volt olyan udvar, lakás, ahol ne lettek volna jelen a faeszközök. Ma már ezeknek a tárgyaknak a száma valamelyest visszaesett. Hiszen a műanyagból vagy a fémekből készült tárgyak több mindent is tudnak helyettesíteni. De még így is megtalálható majdnem minden konyhában a vágódeszka, gyufatartó, s néhány fakanál. A fafaragás nem igényelt nagy szaktudást, ellentétben a hordó- és kerékkészítéssel. A bodnárok és bognárok munkája évszázadokon át nélkülözhetetlen volt. Ez már nem mondható el napjainkról, hiszen a kutatásaink alatt bebizonyosodott, hogy fából készült kerekeket már senki nem gyárt. A kutatott térségfalvaiban hordókészítő mestereket sem találtunk. Akiknek szükségük van hordóra, más környéken, faluban vagy városban vásárolják meg azt. A kovácsmesterségről elmondható, hogy míg régen minden községnek megvolt a maga kovácsa, addig ma már szinte teljesen eltűntek. Napjainkban nincs akkora igény rá, mint korábbi évtizedekben. Talán elvétve akadnak még itt-ott olyanok, akik megpatkolják a lovakat, de nyilvánvalóan ebből a mesterségből megélni már nem lehet. Régen romáknak is voltak saját kovácsaik, de a 20. század folyamán kezdtek felhagyni e mesterséggel. Pedig az utóbbi években szinte csak a roma közösségekben tartanak lovakat, de nekik sem könnyű keresni egy ügyes patkolókovácsot. A napjainkban is fennmaradt évtizedes használati tárgyak nagy értékkel bírnak, még csak tudományos szempontból is. Az egyesek gyűjteményében, padlásán, udvarában megtalálható régi darabok arról mesélnek a 21. századi embernek, mivel foglalkoztak, hogyan is élhettek felmenőink, nagyszüleink, dédszüleink. Dolgozatunk írása közben meggyőződhettünk arról, hogy az egykori mocsárvilág falvaiban a kézművességre alapuló paraszti életforma egységes kultúrát hozott létre a kistérségben, amelyben a termelői ágazatok (földművelés, állattartás, kézműipar) mellett fontos szerepet játszottak a „vízi világra” jellemző ősfoglalkozások (halászat, vadászat, gyűjtögetés) is. Ez tradicionális, archaikus, kemény és egyben harmonikus népi világ volt, amely részleteiben egészen a 20. század második feléig fennmaradt, s amelynek nyomait, emlékeit és értékeit még napjainkban is fellelhetjük, kutathatjuk és dokumentálhatjuk az utókor számára.