Másodnyelvi kölcsönszavak a Munkácson és a Munkácsi járásban élők nyelvhasználatában

Abstract

Kutatásom helyszíne Munkács és a Munkácsi járás (Dercen, Beregrákos, Barkaszó és Izsnyéte) volt. A vizsgálat során kérdőíves felmérést végeztem, melynek keretében 160 kérdőívet töltettem ki: Munkácson 80 fő (40 fő magyarul és 40 fő ukránul), a Munkácsi járásban szintén 80 fő, falvanként 10 magyar és 10 ukrán kérdőív került kitöltésre. A felmérés által betekintést nyerhettem nemcsak a munkácsi lakosok nyelvi valóságába, hanem a munkácsi járásban lévő négy magyar falu nyelvi világába is. A korábbi kutatásomban is hasonló eredmények születtek, akárcsak most, miszerint a munkácsi magyar lakosok a családi-, baráti körükben, a szabadidős tevékenységeik alatt túlnyomó részben a magyar nyelvet használják, míg a hivatalos szférában kénytelenek az ukrán nyelvet alkalmazni a sikeres boldogulás érdekében. Ugyanez a helyzet a munkácsi járásban élő magyar lakosokkal is, hogy a járási központban a legtöbb esetben az ukrán nyelvet kell alkalmazniuk, míg a településükön a legtöbb helyzetben, napi szinten (családban, boltban, szórakozóhelyen, postán, templomban stb.) a magyar nyelvet használják. Tehát a Munkácson és a falvakban való felmérés megerősítette, hogy Munkácson az ukrán nyelv tudása nagyon szükséges a válaszadók véleménye szerint a boldoguláshoz. Tehát hivatalos ügyintézések során az ukrán és a magyar anyanyelvűek az államnyelvet használják kommunikációs eszközként. A felsorolt falvakban élő személyeknek – a kérdőívek eredményeiből kiindulva – gyakrabban van lehetőségük a saját településükön a magyar nyelv használatára. Ezáltal míg Munkácson egyértelműen látszott az eredmények alapján, hogy az ukrán nyelv nagyon szükséges ahhoz, hogy valaki elboldoguljon Munkácson, addig a magyar falvakban inkább a magyar nyelv tudása tűnt szükségesnek a válaszok alapján. A kárpátaljai magyarság a mindennapi kommunikációja során a kisebbségi létből adódóan az anyanyelve mellett kénytelen az államnyelvet is alkalmazni, amely mindenképp hatással van az anyanyelvi kommunikációra is. Ez a jelenség szókölcsönzéssel is járhat (Csernicskó–Márku 2007: 14). A körülírások, a mondatkiegészítős feladatok, a képazonosítási kérdések alapján jól észrevehető, hogy mind két nemzet ismeri és előszeretettel használja a másodnyelvből vett szavakat. Ez jellemző volt a munkácsiak körében is, és a falvakban élők körében is. Trudgill szerint a kölcsönzés, az egy olyan a folyamat, amely alatt a kétnyelvű beszélők az egyik nyelvükből való szót használnak a másik nyelvükben, ez jelen volt ennek a kutatásnak is az eredményeiben és, ahogy írja, hogy ezek a kölcsönszavak az utóbbi nyelvnek is szerves részévé lesznek (Trudgill 1997: 41). Tehát a munka elején feltételezett hipotézisem, miszerint – a magyar anyanyelvű adatközlők magyar nyelvű kommunikációjuk során használnak szláv kölcsönelemeket a beszédükben, illetve az ukrán nyelvű adatközlők szintén alkalmaznak másodnyelvi kölcsönszavakat kommunikációjuk során – beigazolódott. A munka során ezeket táblázatokban, diagramokban tüntettem fel. Feltételeztem azt is, hogy a munkácsi ukrán anyanyelvűek kevesebb kölcsönszót használnak, mint a munkácsi járásban kérdezett ukrán nyelvű lakosok, ezt azért gondoltam így, mert Munkácson az ukrán nyelvűek kevesebb alkalommal találkoznak magyar anyanyelvűekkel a városon belül, a járásban vizsgált településeken pedig több a magyar anyanyelvű lakos, ezáltal többször hallják és akár használják a magyar nyelvet. Ez a hipotézisem szintén beigazolódott, hogyha megfigyeljük és összehasonlítjuk a munkácsi ukránok és a falvakban kérdezett ukrán nyelvű lakosok kölcsönszavakra vonatkozó kérdéseit és eredményeit, akkor tisztán látszik, hogy a falvakban élő ukrán lakosok többször jelölték a feladatokban a magyar kölcsönszót, mint a munkácsi ukrán nyelvű adatközlők.